Joszif Visszarionovics Sztálin
Sztálin – azaz Joszif Visszarionovics Dzsugasvili 1878-ban született a cári Oroszország grúziai tartományában, a fővárostól 150 km-re északnyugatra fekvő Gori kisvárosban. Édesapja, Visszarion (Beszarion) Ivanovics Dzsugasvili (1850 k.–1890) 1870 körül költözött Didi-Lilóból Goriba, ahol cipészüzletet nyitott. 1874-ben feleségül vette a 16 éves, a korabeli viszonyoknak megfelelően írástudatlan Jekatyerina Georgijevna Geladzét (1858–1937), aki – férjéhez hasonlóan – nem beszélt oroszul. A mélyen vallásos asszony három gyermeket temetett el, Joszif volt az egyetlen, aki megérte a felnőttkort. A fiát féltve nevelő anya Szoszónak becézte Joszifot.
Joszif Visszarionovics Sztálin (oroszul Иосиф Виссарионович Сталин kiejtéseⓘ, grúzul: Ioszeb Dzsugasvili, იოსებ ჯუღაშვილი; Gori, 1878. december 18.[2] – Moszkva, 1953. március 5.) apai ágon oszét, anyai ágon grúz származású szovjet politikus, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára (1922–1934) majd titkára (1934–1953). 1941-től előbb a Népbiztosok Tanácsa, majd a Minisztertanács elnökeként kormányfő, 1943-tól a Szovjetunió marsallja, 1945-től generalisszimusza.
A világtörténelem legnagyobb jelentőségű és legnegatívabb megítélésű vezetői közé tartozik. Kiemelkedő intelligenciájához roppant hatalomvágy és könyörtelenség párosult. A Vlagyimir Iljics Lenin által létrehozott proletárdiktatúra Lenin halála utáni kollektív vezetőségének egyik meghatározó tagja, majd a diktatúra egyszemélyi vezetője lett. Uralma alatt folytatódott valamennyi ellenzéki mozgalom működésének tiltása, tagjaik üldözése, sokak kivégzése, a Szovjetunióban és a második világháborúban általuk elfoglalt országokban. Nevéhez fűződik a világ legnagyobb kényszermunkatábor-rendszerének, a Lenin által létrehozott Gulag kiterjesztése. Erőteljes személyi kultuszt alakított ki: arcképét minden középületben elhelyezték, városokat neveztek el róla, szobrokat állítottak neki; rendszerint felállva kellett tapsolni, amikor kimondták a nevét a különféle rendezvényeken.
Sztálin – Szovjet imperializmus
A szovjet imperializmus nevében tett kísérlete Magyarország és a második világháború után a „béketáborhoz” tartozó, erőszakkal és csalással csatlósává tett országok számára tragikus következményekkel, megszállással (amihez a nyugati hatalmaknak beleegyezésüket adták, cserébe a Szovjetunió segítségéért a Harmadik Birodalom ellen) és az 1956-os forradalomba torkolló diktatúrával járt együtt, de a hidegháborúnak is előzményei közé tartozik. Sztálin kemény kézzel irányította a nemzetközi kommunista szervezeteket is, még a mozgalmon belül is hajtott végre politikai tisztogatásokat; ezekért és a nevéhez fűződő személyi kultusz miatt még kommunista utódai is elítélték. Sztálin ténykedéséhez emberek millióinak, egyes becslések szerint tízmillióinak halála köthető a szovjet állam, vagy más országok területén.[3][4][5][6]
Több mint nyolc évvel halála után, 1961. október 31-én helyezték örök nyugalomra Sztálint. Bár több millió ember haláláért volt felelős, a Szovjetunióban rengeteg ember őszintén gyászolta a „Generalisszimuszt”, akinek irányításával a Szovjetunió, legyőzve a náci Németországot, világhatalommá emelkedett – írja a Múlt-kor.
Egymást taposták az emberek, hogy láthassák a koporsót
A hírhedt diktátor 1953. március 5-én hunyt el, első „temetését” pedig már halálának hónapjában meg is rendezték. Sztálin, „a népek nagy tanítójának” holttestét bebalzsamozták, koporsóját pedig kiállították, amely elé három napon keresztül özönlöttek a gyászolók.
Az érdeklődés olyan nagy volt, hogy a rendfenntartók képtelenek voltak kezelni az egyre duzzadó, hullámzó tömeget, amelynek következtében a becslések szerint 500 embert tapostak halálra. Ezután, 1953. március 9-én ágyútalpon, díszsortüzek közepette a Vörös téren álló Lenin-mauzóleumhoz szállították. A konzervált szovjet vezért egy üvegkoporsóba helyezték régi mestere és riválisa, a Szovjetunió alapító atyjaként tisztelt Vlagyimir Iljics Lenin mellé.
Teste 1961-ig feküdt ott, ekkor azonban eltávolították egy több éven át tartó, úgynevezett „desztalinizációs” folyamat részeként. Az ország újdonsült vezetője, Nyikita Szergejevics Hruscsov feltárta és elítélte a sztálini éra rémtetteit és jogtiprásait, amely a Sztálin-kultusz gyengüléséhez vezetett.
Attól féltek, hogy esetleg feltámad az egykori diktátor
Az 1961-es pártkongresszuson Dora Lazurkina, az SZKP tagja, aki mellesleg tíz évet töltött a sztálini gulágon, egy látomásról számolt be, amely Sztálin testének áthelyezését eredményezte. A korosodó hölgy víziójában Lenin nemtetszését fejezte ki amiatt, hogy teste a bajkeverő Sztálin mellett nyugszik. Hruscsov desztálinizációs harca ezzel az utolsó fejezetéhez érkezett.
A rendőrség 1961. október 31-én kiürítette a Vörös teret és lezárta a közeli utakat, a sötétség leszálltával a hatóságok emberei egy sírgödröt kezdtek ásni a Kremlt körülölelő fal egyik félreeső részén. Sztálin testét az üveg szarkofágból egy közönséges koporsóba helyezték, valamint eltávolították a zubbonyán lévő aranygombokat és váll-lapokat, majd a sírba helyezték.
A temetéssel megbízott különítmény nem bízott semmit a véletlenre: az esetleges paranormális jelenségeket, de leginkább az ereklyegyűjtők fosztogatásait megelőzendő, Sztálin koporsóját vastag betonréteg alá temették, majd földet hánytak rá, így gátolva meg a „Generalisszimusz feltámadását”.
