Kommunizmus
A kommunizmus olyan társadalmi formát jelent, melyben a társadalom tagjai szükségleteiknek megfelelően részesednek az anyagi javakból. Nem azonos a szocializmussal, melyről abban az esetben lehet beszélni, melyben az embereket a társadalom a teljesítményalapúan részesíti az anyagi javakból. A kommunizmus kifejezést a történelem során több, eltérő értelemben használták és használják.
Marx Károly és Engels Frigyes 1848-as Kommunista kiáltványának kiadása óta a kommunizmus kifejezés elsősorban az általuk leírt osztálynélküli társadalmat, illetve az ennek megvalósítására létrejött politikai ideológiát (marxista) és mozgalmat jelenti.
Számos magát kommunistának valló, ám egymástól ideológiájában eltérő mozgalom terjedt el, mint például maoizmus, trockizmus, tanácskommunizmus, luxemburgizmus, keresztény kommunizmus, eurokommunizmus. Azonban a Szovjetunióból kiindult marxista–leninista, sztálinista, később maoista, illetve az ezekből kinőtt további irányzatok voltak azok, amelyek a 20. század világpolitikájára a legnagyobb befolyást gyakorolták.
1918 – ban az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt bolsevik szárnya felvette az Orosz Kommunista Párt nevet, amit más országok velük szövetségben álló pártjai szintén követtek. Ezt követően a Szovjetunió, illetve más szovjet mintájú párt által irányított országokat kommunistának, hivatalos doktrínájukat kommunizmusnak kezdték el nevezni, bár ezen országok egyikében sem valósult meg a kommunista társadalom. Ebben Marx Károly terminológiáját követte a politológia, aki úgyszintén kommunizmusnak – a kommunizmus első fázisának – nevezte azt a társadalmat, mely a kapitalizmus megdöntése és a végleges kommunista társadalom bevezetése közti átmeneti állapotban van.
1917. november hetedikei bolsevik államcsíny után kiépülő új kommunista rendszer
Az 1917. november hetedikei bolsevik államcsíny után kiépülő új kommunista rendszer már megszületésének pillanatától kezdve intézményesített terrorral igyekezett megszilárdítani, majd fenntartani a hatalmát. Még jóval a nácik Németországban történt hatalomra kerülése előtt, a Szovjetunióban állították fel a világtörténelem első koncentrációs táborait. A közbeszédben csak gulágként emlegetett szovjet munkatábor-rendszer pokoli bugyraiban az osztályellenségnek kikiáltott ártatlan emberek milliói vesztették életüket, borzalmas körülmények között. A gulágok rettenetes világának történetéből is kiemelkedik azonban egy horrorisztikus büntetőtábornak, a szibériai Ob folyam egyik lakatlan szigetén, Nazinón létesített telepnek, a „kannibálszigetnek” a pokoli históriája, amiről csak 1988-ban szerzett tudomást a közvélemény.
A bolsevizmus atyja állíttatta fel az első szovjet haláltábort
Az első, úgynevezett munkatábort a bolsevizmus atyja, Vlagyimir Iljics Lenin utasítására még 1918-ban, közvetlenül a Kerenszkij-kormányt megdöntő sikeres puccs után állították fel. A legelső szovjet rabszolgatábort a „klerikális harc” jegyében az orosz ortodox egyháztól elkobzott fehér-tengeri Szoloveckij-szigeteken álló kolostorban rendezték be.
Az ekkor még igencsak ingatag hatalmuk megerősítése miatt az volt a bolsevisták egyik legfontosabb célja, hogy rövid úton
ELFOGJÁK ÉS ÖSSZEGYŰJTSÉK A KIÉPÜLŐBEN LÉVŐ DIKTATÓRIKUS RENDSZERÜK VÉLT VAGY VALÓS ELLENSÉGEIT,
akiket mindenféle törvényes eljárás nélkül a Szoloveckij-szigeteken létesített táborba szállítottak, úgymond „átnevelésre”. Csak az 1920-as évek elejéig legalább húszezer ember pusztult el borzalmas körülmények között a Szovjetunió első gulágján.
Lenin 1924 januárjában bekövetkezett halála után a hatalmi harcokból Joszif Sztálin került ki győztesen, még annak ellenére is, hogy Lenin a bolsevik párt kongresszusához címzett politikai végrendeletében Sztálin eltávolítását javasolta a grémiumnak. (Ironikus módon Sztálin annak a két befolyásos bolsevik vezető, Kamenyev és Zinovjev támogatásának köszönhetően maradhatott a párt főtitkára, akiket később kivégeztetett.)
SZTÁLIN HATALMÁVAL ÚJ SZINTRE LÉPETT A TERROR A SZOVJETUNIÓBAN.
Ő hirdette meg az „osztályharc fokozódásának” hazug tézisét, ami miatt rövid időn belül hatalmas hálózattá épült ki a szovjet börtönlágerek rendszere. Az 1930-as évek elejére már az egész szovjet birodalmat átfogó táborrendszert 1934-ben a belügyi népbiztosságon belül létrehozott Lágerek Főigazgatósága (Glavnoje Upravlenyije Lagere, rövidítve: Gulág) alá helyezték.
A „legfejlettebb társadalom” és Dante pokla
A gulág a cinikus módon a legszabadabb és legdemokratikusabb társadalomnak hazudott kommunista diktatúra egyik legembertelenebb és legvisszataszítóbb intézménye volt, ahol sok millió, a rendszer ellenségének kikiáltott ártatlan ember pusztult el nyomorúságos körülmények között. Amikor Adolf Hitler 1933. januári hatalomra kerülése után még annak az évnek a nyarán megnyitották az első náci koncentrációs tábort, a Szovjetunióban gyakorlatilag már befejeződött a gulágrendszer kiépítése.
A gulág táboraiban embertelen körülmények között dolgoztatták a foglyokat. A gyalázatos elhelyezési körülmények, az őrök kegyetlenkedései, az elégtelen étkeztetés mellett végzett nehéz fizikai munka és az egészségügyi ellátás szinte teljes hiánya miatt tömeges volt a táborokban a halálozás. A rabszolgatáborokban a szűkös és szegényes élelmezést összekötötték a irreálisan magas és állandóan emelt munkavégzési normákkal. Aki ezeket nem tudta teljesíteni – az egyéb fenyítések mellett – kevesebb élelmet kapott.
Emiatt a foglyok többsége rövid idő alatt a végelgyengülés szélére került, az éhezés, a higénia teljes hiánya, az áldatlan elhelyezési körülmények és a szadista bánásmód miatt tömegesen hullottak az emberek.
AZ ŐRÖK GYAKORLATILAG AZT TEHETTEK A FOGLYAIKKAL, AMIT CSAK AKARTAK;
senki sem kérte számon rajtuk a szadista bánásmódot, az erőszakot és a gyilkosságokat.
Még a gulág embertelen rendszeréből is kiemelkedett azonban az a pokoli haláltábor, amelynek létét a szovjet hatóságok egészen 1988-ig szigorú államtitokként kezeltek. A hírhedt Nazino-incidens a sztálinista rendszer barbárságának egyik, még ma is kevéssé ismert szomorú és hátborzongató mementója.
Embertelen körülmények, éhezés és szadista őrök kergettek őrületbe sok embert
Még 1933 februárjában Genrih Jagoda, a hírhedt szovjet titkosrendőrség, a GPU rettegett főnöke és a gulágokért felelős legfőbb funkcionárius, Mavij Berman kezdeményezésére Sztálin jóváhagyta kétmillió ember kényszerkitelepítését Kazahsztánba, illetve Szibériába.
A nagy kitelepítési hullám farvizén, 1933 májusában az akkoriban beindított úgynevezett kulákellenes harc jegyében hatezer száztizennégy embert, jelentős részükben földműveseket és más „osztályellenséget”, valamint kisebb részt köztörvényes elítélteket a hatalmas szibériai folyam, az Ob egyik mindaddig lakatlan szigetére, Nazinóra deportálták.
Az isten háta mögötti helyen, Tomszktól 800 kilométerre északra, Szibéria sarkkör közeli vadonjában megbúvó mindössze három kilométer hosszú és 600 méter széles szigeten nem volt semmilyen infrastruktúra. A deportáltakat bárkákra zsúfolva vitték a tomszki gyűjtőlágerből Nazino szigetére.
MÁR AZ ODAVEZETŐ HAJÓÚT IS EMBERTELEN MEGPRÓBÁLTATÁSNAK BIZONYULT:
az élelem és víz nélkül összezsúfolt foglyok közül csak az első napon 295-en vesztették életüket.
A foglyokat a szabad ég alatt helyezték el, a fából ácsolt szállás az őrszemélyzet kizárólagos privilégiuma volt.
A DEPORTÁLTAK KÉNYTELENEK VOLTAK A KÉT KEZÜKKEL KIKAPART GÖDRÖKBEN MEGHÚZNI MAGUKAT
a szélsőséges szibériai időjárás viszontagságai elől. A foglyok nem kaptak rendes élelmet sem; miután a napi 200 grammnyi kenyérfejadag gyorsan elfogyott, fejenként öt-öt kilogramm lisztet osztottak szét közöttük. A deportáltak nem kaptak főzőeszközöket sem, és híján voltak a mindennapi létezéshez szükséges legalapvetőbb cikkeknek is.
A lisztet így kénytelenek voltak nyersen megenni, vagy pedig az Ob vizével elkeverve fogyasztották el. A szabad ég alatt éhező legyengült foglyok között aratott a halál: sokukat vitte el a fertőzött víz ivása miatt a vérhas, de még többen egyszerűen éhen haltak.
A ŐRÖK ÚGY BÁNTAK A RÁJUK BÍZOTT FOGLYOKKAL, MINT AZ ÁLLATOKKAL,
gyakran mondvacsinált fegyelemsértés ürügyén kegyetlenül megkínozták őket, akik pedig szökni próbáltak ebből pokolból, azokat egyszerűen agyonlőtték.
Mindenhol emberhúst láttak becsomagolva, és a fákra akasztva
Az éhezéstől félőrültté váló foglyok először a meghalt társaik holttestéből kezdtek enni, majd kisebb csoportokká szétesve, „szabad prédára” vadászva fogtak el magányos foglyokat, akiket megöltek, és nyersen megettek. Az is bevett szokássá vált egyes csoportoknál, hogy szökés ürügyével magukhoz hívtak más rabokat, mondván, együtt könnyebb lesz megszökni, azután ezeket a szerencsétleneket ették meg.
A sziget őrszemélyzete semmit sem tett az egyre jobban elharapódzó borzalmas kannibalizmus ellen, sőt gyakran még ők maguk terrorizálták a foglyokat.
SOKAN MEGŐRÜLTEK AZ ÁTÉLT BORZALMAK MIATT.
„Emberek haldokoltak mindenhol, gyilkolták egymást. Amikor végigmentél a szigeten, mindenütt emberhúst láttál becsomagolva, a fákra felakasztva és minden tele volt holttestekkel -mesélte később az egyik túlélő a szigeten uralkodó infernális állapotokról.
1933 októberére a több mint hatezer fogolyból már csak alig kétezren voltak életben, de közülük is csak háromszázan tudtak megállni a saját lábukon. A rettenetes állapotok még a szigetre érkezett GPU-ellenőröket is elborzasztották, ezért elrendelték a telep bezárását. A túlélőket más gulág-táborokba szállították, a Nazino-incidensről készített jelentést pedig szigorú államtitokká nyilvánították.
A szovjet kannibálsziget története csak a Szovjetunió végnapjaiban, a gorbacsovi peresztrojka idején, 1988-ban vált ismertté, mint a kommunista rémuralom egyik döbbenetes epizódja.
forrás: internet
